17. rész - Álom

Louis Tomlinson

Hatalmas szerencsémnek éreztem, hogy Harry minden nappal egyre jobban nézett ki. Természetesen még aznap, ahogyan Zaynnek megígértem szóltam neki, hogy minden rendben, és arról is, hogy az estét Harryvel töltöm. Niall, még mindig hihetetlen, hogy hogyan, de mindkettőnknek tudott elég kaját biztosítani. A göndörke szépen visszanyerte eredeti színét, még ha így is picit sápadt volt, de hát, vámpír. Szemeibe is visszatért a csillogás, no meg már nem is nézett ki annyira soványkának.

Napról napra egyre többet bámultam a telefonomat, volt, hogy a fiúknak kellett elkobozni tőlem és kikapcsolni, hogy ne csak arra figyeljek. Rémesen aggódtam. Már csak két nap és Harryvel hazamegyünk a szüleimhez.

Igaz, hogy a napjaimat szépen beosztották, a nappalokat Harryvel és gyakorlással töltöttem el, este pedig ugyan hullafáradtan, de Zayn mellett tértem nyugovóra. Féltem, hamarosan választanom kell közülük… Ezt nem csinálhatom sokáig, sem nekik, sem pedig nekem nem ‘egészséges’ két párkapcsolatban élnem egyszerre. Igazság szerint kicsit sajnáltam is mindkettejüket, főleg Zaynt -hisz vele töltöttem sokkal kevesebb időt-, de először ezt el kell intéznem, utána vele fogok annyit leszek vele, amennyit csak lehetséges. Erősebbnek éreztem magamat, azt gondoltam, hogy tudom magamat éppen eléggé kontrollálni ahhoz, hogy mehessünk.

Az utolsó napon még mindent átbeszéltünk és gyakoroltunk újra. Nem igazán töltöttünk időt a fizikális gyakorlatokkal, csak azzal, hogy képes legyek visszafogni magamat. Így, végül is most nem fáradtan fekhettem le a fekete hajú angyal mellé, mosollyal az arcomon dőltem le mellé és néztem mély, csokoládébarna szemeibe.

“Nocsak, valaki itt nem fáradt?” Kérdezte az orromra pöckölve, mire felnevettem.

“Nem, ma nem. Semmit sem csináltunk, ami fizikailag lefárasztott volna, csak…” De itt valamiért el is haraptam a mondatot. Fogalmam sincs, hogy mi okom volt rá. Hiszen előtte nem kell titkolóznom. Meg ez nem is titok.

“Félsz?” Kérdezte hirtelen megtörve a fél perces csendet, ami ugyan számomra sokkal többnek hatott.

“Igen…” Suttogtam halkan, erre pedig csak szorosabban magához ölelt és egy csókot hagyott fejem búbján.

“Semmi baj nem lesz, Lou. Tudod… Én nagyon szívesen… Mentem volna veled, de semmit nem tudok a vámpírokról. Ez a te biztonságod érdekében van.”

“Oh, Z, én nem attól félek, hogy Harry jön velem. A családom reakciójától. Az én reakciómtól a családomra…” Nyeltem nagyot fejemet a mellkasába fúrva. Rémesen hiányzott a családom, látni akartam őket, de rettegtem ettől a lépéstől. Ha balul sül el ez az egész… Négy úgymond életet rántok magammal. De legalább hármat.

“Nem kell félned. Még ha az a göndör egy gyökér is a szemeimben, biztos vagyok benne, hogy meg fog téged védeni.” Mosolygott rám biztatóan, miközben hátrébb hajolt, hogy a szemeimbe nézhessen és egy lágy csókot hintett az ajkaimra, amit viszonoztam is. Még oda sem figyeltem, hirtelen kaptam magamat azon, hogy elmélyítette azt, s már a nyelvével turkált a számban, két kezét az arcomra tapasztotta.

Úgy mászott felém, hogy közben ajkainkat nem szakította el egymástól. Szinte hihetetlennek gondoltam, hogy erre képes, én biztosan nem lettem volna ennyire ‘jó’ benne. Pár másodperc sem telt el, arra tértem észhez, hogy már nem érintették puha ajkai az enyémeket, annál inkább az állcsontomat, a nyakamat. Elsőnek csak puszikkal halmozta el, egyre nedvesebbekkel, majd szívni kezdte az érzékeny bőrt. Egyik kezemmel öntudatlanul markoltam bele a hajába, húztam el onnan egy sóhaj kíséretében, az arcom máris vörösbe váltott, lihegve bámultam a szemeibe. Mit művelünk? A szemeiben úgy csillant a kéj, ahogy még egész életemben nem láttam, miközben ujjait végighúzta a csókjaival hintett területen, a mellkasomon át, de ott meg is állapodott, s egyik mellbimbómat kezdte el piszkálni. Oh, szent ég! Testem beleremegett az érzésbe még úgy is, hogy a felsőmön keresztül csinálta. Habár, egyáltalán nem sokáig. Az anyag hamar lekerült, az egyiket továbbra is ujjai közt morzsolgatta, a másikat viszont már nyelvével kényeztette.

“Zayn…!” Nyüszítettem nevét még mindig haját markolászva, mire tekintetével találtam szembe magamat.

Ez volt a pillanat, mikor felébredtem.

A vörös és padlizsán szín falak fogadtak, a fehér csillár. Az ablakok vörös sötételőin a napfény gyengéden sütött be, ezzel megvilágítva gyönyörű napbarnított bőrét, barna szemei csak úgy csillogtak, gyönyörűbbek voltak, mint bármikor előtte, szempillái hosszú árnyékcsíkokat húztak meseszép arcára. Felmordultam, lehajolt hozzám, hogy csókot hintsen az ajkaimra.

“Jó reggelt, álomszuszék. Azon gondolkoztam, hogy hamarabb felébresztelek, de olyan édes voltál… Aztán meg, most már muszáj lenne kikelned az ágyból, nem sokára itt lesznek Niallék.”

“Niall...ék…? Niall…” Suttogtam magam elé, ezzel kinyerve magamnak egy zavarodott pillantást Zayn szemeiből. A számhoz nyúltam, a szemfogamat nyomkodtam, de semmi érdekeset nem találtam benne. A tükör elé pattogtam, a szemeim kékek voltak, én pedig teljesen normális, Zayn sem tűnt másféle lénynek

“Olyan…Furcsa álmom volt.” Motyogtam visszalépkedve hozzá és átölelve.

“Nocsak, erre kíváncsi lettem. Később el is mesélheted, most viszont csipkedd a formás kis segged és öltözz.” Kuncogott fel puszit nyomva a homlokomra és egyet valóban a hátsó felembe csípve küldött a szekrényhez. Durcásan simogattam a most már sajtó területet, miközben ruhákat kerestem magamnak, addigra pedig már a többiek is megérkeztek. Niall egyáltalán nem volt halvány, Liam sem túlzottan szőrös, és még Harry is úgy nézett ki, ahogyan egy valódi ember. Mosolyogva nyugtáztam el magamban, hogy valóban csak egy álom volt, én pedig a jegyesem ölében ülve élveztem három barátunk társaságát egész nap, míg az éj le nem szállt, s újra az ágyba készülődve bizonyosodtam meg róla: Valóban csak emberek vagyunk, s ilyen lények nem léteznek.

...Női sikoltás az éjszakában… Vagy mégis? - Mosollyal az arcomon tértem hát nyugovóra.

Sziasztok! Először is sajnálom a rész hosszúságát illetően, hogy nagyon rövid lett és azt is, amit most fogok leírni. Úgy érzem, hogy amikor elkezdtem öt blogot valószínűleg túlvállaltam magam. Több, mint valószínűleg. Hiszen, a számomra legkedvesebb történetek egymástól vették el az időt, a kedvet, a blogok és a karakterek összemosódtak.

Ez ugyanannyira lesz nehéz nekem talán, mint nektek. Több, mint egy teljes hónapig kínlódtam, de végül arra jutottam, hogy egyetlen blogomat, még ha fájó szívvel is, de el kell engednem, és emelett döntöttem. Nem szerettelek volna titeket lezárás nélkül hagyni, szóval ezt még mindenképpen meg szerettem volna írni, s nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltatok mellettem a nehéz időkben, a jó időkben, mindig, mikor szükségem volt rátok és azt is, ha örömet tudtam nektek okozni ezzel a bloggal, köszönöm a boldog írói könnyeket, el sem tudom mondani, hogy mennyi mindent.

Valóban nagyon sajnálom, hogy ennek így kellett történnie, de nagyon remélem, hogy látjuk még egymást a többi blogomban. Remélem tudjátok, hogy mindannyiótokat szeretlek és tényleg sajnálom, hogy ezt a döntést kellett hoznom.

Még egyszer nagyon köszönök mindent, imádlak titeket, puszi mindenkinek.

Raven Agrippa

16. rész - Randizunk?

Sziasztok! Igen, megint én vagyok és megint marha sokat késtem a résszel, meh.! Nos a blog már több mint 5000 nézettségnél jár és ezt nagyon szépen köszönöm nektek, tündérek vagytok! ♥ Ezer puszi nektek és jó olvasást kívánok ehhez a részhez!

Raven Agrippa

Mikor beléptem a szobába olyan érzésem volt, mintha a pokol egy kis darabkájába szippanthattam volna bele. A levegő áporodott volt, fogalmam sincs, hogy hány hete nem lehetett a szobában ablak nyitva, de biztos volna benne, hogy nem egyre tehető ennek a száma. Szemeim azonnal végigjárták a szobát, őt kerestem. Sötét volt, szinte olyan sötét, hogy ha nem hagyom nyitva résnyire az ajtót vaknak éreztem volna magam. Halkan csuktam be azt magam mögött, majd óvatosan felkattintottam a villanyt. Nyöszörgő hangot hallottam, a fejemet pedig az ágy felé kaptam. Hazza.

Egy pillanatra lefagytam, a lábaim megremegtek. Igazság szerint semmit sem láttam, csak egy hatalmas takaró kupacot, mi valószínű, hogy a göndörkém testét takarta. A lábaim egy percre a földbe gyökereztek, mielőtt lassan meg tudtam volna moccanni. A padló recsegett a lábam alatt, rengeteg papírra léptem rá, szilánkokon tapostam át, nagyobb tárgyakat is átlépdeltem, mire az ágyig értem. Teljesen fel volt forgatva a ruha.

Hadd elevenítsem fel. A karnis le volt szakadva függönnyel együtt, a redőny természetesen le volt húzva, egy fából készült szék eltört, a kárpit fotel felborult. Papírok hevertek mindenfelé a földön, egy-kettőre sorok voltak írva, felismerhetetlen rajzok a többin, esetleg már eleve, fehéren összegyűrött darabok. Törött vázák darabjai, az eltiport virágok szirmai mellettük, kiborult víztócsák, ruhák szanaszét dobálva, köztük használtak, még tiszták.

Őszintén szólva valami ilyesmire számítottam, de még így is sokkolt a látvány. A szívem gyors ütembe kezdett, fájt, hogy így láttam a szobát, hiszen ő magát még nem is.

Lassan a hatalmas franciaágy mellé topogtam. Nagyot nyeltem, ahogyan a szuszogó kupac takarót néztem, egyik térdemet a matracra tettem, amit követett a másik is, végül lefeküdtem az életre kelt takaróm mellé.

“Hazz…” Szólaltam meg halkan, óvatosan hozzáértem a vastag anyagon keresztül, de erre is csak összerezdült. Választ nem kaptam. “Hazza…” Szólítottam újra nevén kissé hangosabban, de még mindig nem a normális hangomon. Még mindig nem válaszolt. Kezdtem egyre jobban aggódni az állapota miatt, főleg amiatt, hogy egyébként most eszméletlen, csupán még szuszog, vagy nem is akar nekem válaszolt adni? Ereimben a tiszta félelem, aggódás csörgedezett egy olyan lény után, aki tulajdonképpen belőlem is magához hasonlót csinált, ezzel örök életemre bujkálásra ítélve. Rosszabb lehetett volna, mint egy életfogytiglanig tartó börtönbüntetés, de nem volt az. Számomra legalábbis nem.

“Harry kérlek, szólj hozzám…” Kértem újra, mire már nyüszítést legalább kaptam válaszul.

“Miért jöttél, Lou? Hogy te is kiabálj velem?” Kérdezte, hangja és szavai hallatán egy világ dőlt bennem össze. Olyan volt, mint egy összetört pár éves gyermek, kit a barátai hátba szúrtak valami kegyetlenséggel.

“Egyáltalán nem ezért jöttem. Nem akarok kiabálni veled, Hazza…” Mondtam a lehető leggyengédebb hangomon, újra a kupac felé nyúltam, de most azért, hogy lehúzzam azt róla, egyetlen apró bökkenő volt, hogy ő ezt nem engedte meg.

“Mi a baj veled? Miért nem engeded, hogy lehúzzam ezt rólad?” Kérdeztem fürkészve a szabálytalanul mozgó testet, melyet a szürke, vagyis inkább koszos fehér anyag még mindig ellepett.

“Nem akarom, hogy rám nézz. Undorító vagyok.”

“Dehogy vagy undorító! Ki mondta ezt neked?!” Csattantam fel, bár úgyis régen tudtam már a választ.

“Mindenki.” Suttogta, az agyam pedig egy megfelelő válaszon kezdett el gondolkozni.

“Akkor én egy senki vagyok?” Kérdeztem végül sajnáló, talán kissé bánatos hangon.

“Egyedül te vagy a valaki, Lou, és mit tettem veled?”

Újra a megfelelő válaszon gondolkoztam megtört hangját hallva, erősen küzdöttem ellene, hogy ne öleljem magamhoz szorosan és rángassam le róla azt a rohadt anyagot.
“Erősebb valakit csináltál belőlem.” Suttogtam végül, az ürességbe bámultam magam előtt.

“Tessék?” Kérdezett vissza, hallottam a színtiszta hitetlenséget a hangjában. “Hogy érted, hogy erősebbet csináltam belőled? Louis, Niall elmondta, hogy---”

“Hogy rosszul éreztem magamat és egész nap fetrengtem az ágyamban, de mindez semmit sem jelent, ugye tudod? Amint megszokom, hogy ilyen lettem csak erősebb leszek és---”

“Egész életedben bujká---”

“Bujkálnom kell majd, de nem érdekel! Amíg itt leszek veletek addig nem fog érdekelni!” Emeltem a hangomat most már a normális erősségre, nem csak suttogtam neki. Harry megrezzent a hangerőre, így sóhajtva én is lejjebb vettem magamból. Ne ilyen hevesen Louis, csak nyugodj meg. “Harry, ha bárki is haragszik rád azért, amit tettél, akkor én éppen az egyetlen vagyok, aki nem. Egyáltalán nem érdekel, hogy mától vámpírként kell leélnem a siralmas életemet, minden rendben van, érted? Most pedig mutasd azt az angyali pofidat, nem akarom egész nap a takarót bámulni.”

“Nem akarok.” Mormogta még mindig alatta gubbasztva, én pedig sóhajtottam és felkeltem mellőle az ágyról. Nem, nem adom fel! Az ablakhoz sétáltam, arrébb próbáltam nyomni magamtól a letörött karnist, majd felhúztam a redőnyt és kinyitottam az ablakot.

“Tudod ki jött meglátogatni, Hazza? Fel kell kelned miatta, hogy láthasson. Nézd csak, a Nap csak miattad jött ide. Gyerünk már, mit tegyek, hogy felkelj?” Szóltam hozzá kedvesen, a ruhákat és a papírokat kezdtem összeszedni a földről.

“Csak adj még két percet.” Hallottam az erőtlen suttogást, én pedig bólintottam magamnak. Egyenlőre utolsó dolgomként felállítottam a fotelt, majd újra mellé másztam.

“Lassan letelik a két perc, te barlanglakó maci.” Kuncogtam, nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára valakihez ennyire kedves és mondtam neki ilyen szavakat. Megmarkoltam a takaró szélét, kissé lejjebb húztam, amivel legalább már kócos, ápolatlan göndör tincseit felfedte előttem.

Próbáltam felkészülni a legrosszabbakra, ha a haja így néz ki, akkor mi lehet a többi részével, de tudtam, hogy erős. Annak ellenére persze, hogy még le se akarja venni ezt magáról. A lehető legóvatosabban húztam le azt róla teljesen, míg fáradt zöld szempárja össze nem kapcsolódott az én kék íriszeimmel. Egy pillanatig csak bámultam a számomra elbűvölő tükreibe lelkének, szemeim ez után sodródtak más tájakra. Zöld, ugyan véres szemei alatt hatalmas táskák pihentek, ajkai szárazak voltak, arca vörös, mégis sápadtkás. Mintha fogyott is volna egy keveset.

Szívem teljesen megesett rajta, mielőtt ajkaira hajoltam volna, hogy gyengéden megcsókoljam. Kis fáziskéséssel viszonozta, hatalmas tenyerei közül az egyiket a tarkóm mögé szorította, másikkal átölelte a derekamat és magához húzott. Tisztán éreztem rajta a birtoklási vágynak azon fajtáját, hogy nem akarta, hogy itt hagyjam. Nem kellett aggódnia, nem terveztem itt hagyni.

“Hazza” Suttogtam ajkaira kis szünetet tartva, mielőtt folytattam volna. “Hazza, nyugodj meg, nem foglak itt hagyni. Itt maradok, jó? Szedd össze magad egy kicsit. Gyere, ülj fel.” Lassan beszéltem hozzá, próbáltam a lehető legkedvesebben ejteni szavaimat. Nagy kezével, melyet még mindig a tarkómon tartott bőrömet simogatta, a másikkal még mindig derekamat ölelte. Oh, Istenem, hogy én mennyire imádtam, mikor így viselkedett.

“Nem akarok felkelni, Boo. Ez most jó így.” Motyogta orra alatt, mire csak megráztam a fejem.

“Még körülbelül 5 percet kapsz, hogy kibabusgasd magad, te álomszuszék, utána felkelünk szépen és rendbe teszünk.” Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

“Bagoly mondja verébnek, hogy álomszuszék.” Durciskodott egy újabb puszit nyomva a számra, majd az orromra, rögtön ez után a hátára fordult és magára húzott. Kissé meglepődtem, de nos, hagytam neki.

“Azt mondtad, hogy kapok 5 percet, hogy kibabusgassam magam, akkor ki is használom.” Nézett fel rám azokkal a szép, nagy szemeivel, melyek máris szebbnek tűntek, mint pár perce.

“Öt perced van.” Kuncogtam fel hozzábújva, végül is, most megengedhetem magamnak, meg neki is a kényeztetést. A szoba rendbe rakása teljesen ráér, csakis azért siettettem, mert már kaját akartam tudni abban a szép kis pocakjában, na meg persze friss levegőre vinni az úrfit. Hiszen, miért is lenne elég az, ami az ablakon bejön? Hiszen az nem is Louis Tomlinson lenne.

“Nahát, nem akarod, hogy még jelzést is állítsak be a telefonon az ügy érdekében? Csupán kereken öt perc?”

“Nahát, de pimasz lett itt hirtelen valaki, Mr. Styles. De, az lenne a legjobb. Viszont arra most nem érünk rá, 4 és fél perced van.”

“És mit csinálhatok addig a 4 és fél percig?”

“Összeszedheted magad és felkészülhetsz arra, hogy felkelsz. Addig meg itt leszek.”

“Utána itt akarsz hagyni?” Biggyesztette le nekem az ajkát tündérien, mire akaratlanul is oldalra billentettem a fejem egy ‘aaaah’ hangot kiadva.

“Isten mentsen meg tőle, hogy itt hagyjalak. Eszel valamit és kiviszlek szépen a levegőre.” Jelentettem ki a legnagyobb magabiztossággal a hangomban, persze az úrfi egyből bevágta azt a kis fancsali pofáját, de nem igazán törődtem vele. Most így járt.

“Egyébként Hazza…” Kezdtem bele a mondatba, fejemet a mellkasára hajtottam, szemeim előtt egyik ujjammal kis köröket rajzoltam bőrére.

“Hmmm?” Kérdezett vissza a hátamat simogatva, miután nem válaszoltam.

“Lenne itt valami… Szóval… Rosszat álmodtam, mielőtt idejöttem és…”

“Mi a baj, Boo? Mitől félsz?” Kezdte azonnal, végig sem hagyta, hogy mondjam.

“Azt álmodtam, hogy a szüleim a rendőrséggel kezdtek kerestetni, mivel hetek óta nem hallottak felőlem és az nem elég információ, hogy egy régi barátoméknál vagyok… Meg kellene...”

“Látogatnod őket? Egészen biztos vagy te ebben? Boo, te még nem úgy…”

“Éppen ezért akarom azt, hogy velem gyere!” Emeltem fel a hangomat és a fejemet egyaránt, majd vissza is helyeztem és kezdtem bele újra halkabban. “Vagyis… Tudom, még nem is voltam emberek közelében, mióta… És biztos, hogy nehéz lesz, de Hazza… Álmomban megtaláltak titeket és elvettek tőlem, és én nem akarlak elveszíteni titeket.” Küzdöttem beszéd közben azokkal az idióta, hideg, sós cseppekkel, hogy a szemeimben maradjanak, bár őszintén nehéz volt. Halk sóhajt hallottam -s éreztem mellkasa mozgásán- mielőtt hajamba vezette volna ujjait, simogatni kezdte.

“Mit vársz el tőlem?” Kérdezte halkan.

“Azt, hogy gyere el velem a szüleim házába. Oda, ahol régen laktam. Amúgy is talán el kellene hoznom pár cuccot, nem élhetek életem végéig abból, amit a ti szekrényeitekben találok.”

“Miért, nem tetszenek a mi ruháink?” Kérdezte, természetesen nem komolyan, ezért csak horkantottam válasz helyett.

“Hazza, eljössz, vagy vigyem Zaynt? Tudod jól, hogy őt is választhattam volna, de most rád sokkal nagyobb szükségem van. Meg különben is, bajod van azzal, hogy téged akarlak hazavinni?”

“Nahát, ez egy olyan bemutatlak a szüleimnek randi?”

“Ha így jobban tetszik, akkor vedd annak, nem bánom.” Vontam vállat rá, mire az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejemet és csókot hintsen az ajkaimra.



“Nos, örömmel elmegyek egy randira önnel, Mr. Tomlinson.” Vigyorgott rám egy kuncogást kiváltva belőlem, s újra egymás ajkaira tapadtunk.

15. fejezet - A rémálom

Sziasztok! :) Nos itt vagyok megint, lehet örülni, vagy szomorkodni! Nos, sajnálatos módon tartanom kellett ebben a blogban egy közel 1 hónapos szünetet, mert a saját sajnálatomra is, de elveszítettem az ihletemet ezzel a történettel kapcsolatban. Ám nemrégen ezt vissza is nyertem, szóval gőzerővel dolgoztam számotokra végre, újra egy Save Me Tonight részen, remélem, hogy meg lesztek vele elégedve :)

Puszi nektek és még egyszer sajnálom ezt a nagy szünetet.

Raven Agrippa

Louis Tomlinson

Felébredtem. Magamhoz tértem, ám egy percre még azt sem tudtam eldönteni, hogy hol vagyok. A szemeimet nyitogattam, felültem az ágyon és körbenéztem. Ez a szoba olyan más volt, mégis olyan ismerős és-

„Louis! Kincsem, felébredtél!” Kaptam a fejemet az ismert hang felé. Szinte nem is akartam hinni a szememnek, hogy őt látom. Anya. Ezek szerint ez a szobám.

„Anya?” Kérdeztem vissza értetlenül, azt sem tudtam, hogy mi a franc történt.

„Jól vagy? Tudsz mozogni? Fáj valahol?” Tette fel egyből kérdéseit, én pedig gyorsan megráztam a fejem és a kezeimet az övére tettem.

„Anya, nyugodj már meg. Miért vagy ilyen feszült? Mégis mi történt?”

„Miután eltűntél és mi is, és a barátaid is aggódtunk érted a rendőrség talált meg egy furcsa házban. Aztán miután hazahoztak átaludtál 2 teljes napot.” Fejtette ki, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. A rendőrség talált rám egy furcsa házban? Várjunk! Zayn, Harry, Niall és Liam! De hiszen ők… Niall talán el tudott menekülni, de a többiek?!

„Anya! És hol vannak a többiek?! Úgy értem a többi ember abból a házból!”

„Furcsán viselkedtek, ezért a rendőrség letartóztatta őket. Miért kérdezed? Valami baj van, drágám?”

„Igen, van! Ők... Ők… Meg kell találnom őket! Anya, nem kerülhetnek börtönbe!” Azonnal szinte pánikba estem. Hiszen ők nem is emberek! Ezért nem is akarták, hogy elhagyjam őket! Édes istenem, talán mégis jobb lett volna mindenkinek, ha ott hagyom őket! Már éppen fel akartam kelni az ágyamról, mikor az anyám kezeit éreztem meg magamon.

„Louis nem! Nem mehetsz sehová!” Jelentette ki idegesen. „Mától nem mehetsz sehova. Focizni, vagy csak csavarogni az idióta barátaiddal! Úgy értettem, hogy sehová!” Minden egyes szóval egyre inkább és inkább a kezembe vájta hatalmas körmeit, éreztem, hogy ennek már nyoma marad az alkaromon. Egyáltalán mikor növesztett magának anya karmokat? Ekkor a testvéreim rontottak be a szobámba és nyomtak vissza erővel az ágyamra, míg anya továbbra is a karomat markolászta.

„Hunyd le a szemeidet, Louis. Aludj csak, fi--” Az utolsó dolog, amit hallottam sátáni hangja volt. Megijedtem tőle, viszont hangja a szó felénél megcsuklott és valami egészen másba tört át.

„Louis! Louis térj magadhoz!” Pattantak fel a szemeim a másik ismerős hangra. Ez viszont férfi volt. Arcára pillantottam, s a fekete hajú herceg, ugyan nem fehér lovon, hanem egy barna széken tartott a karjaiban. „Istenem, semmi baj. Csak rémálom volt.” Simogatta a hátamat, ahogy tekintetünk találkozott, s érezhette rajta a nyugtalanságot, valamint azt, hogy semmit sem értek. Egy rémálom. Egy álom, amiben a szüleim és a barátaim a rendőrséggel kerestettek, majd letartóztatták őket. Annyira valóságos volt. Annyira élethű. Mi lesz, ha megtörténik?! Mi lesz, ha tényleg ez folyik aközben, hogy én itt vagyok?! Mióta Zaynékkel élek nem is beszéltem a szüleimmel!

„Zayn, fel kell hívnom a szüleimet! Én… Ti… Veszélyben vagytok!”

„Mi? Louis, nyugodj már meg egy kicsit! Csak rosszat álmodtál. Miért lennénk veszélyben?”

„Álmomban a szüleim hívták a rendőrséget, mert eltűntem! És itt találtak rám és titeket is! Aztán bezártak, engem meg hazaküldtek a szüleimhez és nem engedtek, hogy lássalak titeket és...” Kezdtem el hadarni, mint valami idióta, míg a fekete le nem csissegett.

„Nem lesz semmi baj. A rendőrség nem fog megtalálni minket, amint egy kicsit lenyugszol és jobban leszel felhívjuk a szüleidet, hogy rendben vagy, vagy tudom is én.”

„És mégis mit tervezel nekik mondani? Nem hinném, hogy a szüleim olyan egyszerűen elhiszik, mint a csapattársaim, hogy egy régi barátomnál vagyok már ennyi ideje!”

„Majd kitalálunk valamit. Egyenlőre higgadj le. Nézd Louis, tudom, hogy ez nem lesz könnyű neked, de lassan meg fogsz éhezni. Vérre lesz szükséged és..”

„Nem! Nem, nem fogok embereket ölni!”

„Nincsen szükség rá, hogy megtedd! Niall, pillanatnyilag fogalmam sincs, hogy honnan szerzi meg, persze anélkül, hogy egyetlen embert is megölne vele. Mióta próbáltuk megváltoztatni azt a seggfejt, neki is a szöszi szerezte be.”

„Harry? Valóban éppen kérdezni akartam… Ő hol van? Mi van vele? Jól van?”

„Louis, te még aggódsz miatta azok után, hogy vámpírrá változtatott? Ezzel szinte tönkretette a normális életedet!”

„Eddig sem volt normális az életem. Legfőképpen mióta találkoztam veletek. Tulajdonképpen mostantól nem én vagyok az egyetlen ember.” Sóhajtottam fel. „És elnyertétek, amit akartatok. Nem fogok elmenni innen. Úgy értem nem fogok hazaköltözni, meg ilyesmi. Nekem is bujkálnom kell majd? Elvégre én is egy lettem közületek. Nem akarom, hogy engem is elfogjanak, kísérletezzenek rajtam meg hasonlók.”

„Látod, éppen ezért mondtam! Nem is lehet már normális életed, ezen a putrin kívül! Lehettél volna egy nővel meg gyerekekkel vagy tudom is én---” Kezdte el Zayn az idióta szövegét, míg én csak rázni kezdtem a fejem és egyik ujjamat az ajkára tapasztottam.

„Nincs szükségem normális életre ezen a putrin kívül, ahogyan te fogalmaztad, és arra sincs szükségem, hogy egy nővel éljek és családom legyen. Nekem tökéletesen elég az, hogy te itt vagy és Harry is itt van! Zayn, tudom, hogy ez neked nem éppen a legjobb érzés, de nekem ő is fontos. Szóval ő hol van? Mit csinál? Láttad már azóta?”

„Többnyire a szobájában gubózik, mint egy idióta hernyó, ami arra vár, hogy lepke legyen belőle. Csakhogy belőle nem lesz.”

„Ugye nem ártott magának? Vagy nem próbálta meg?”

„Ezen kívül semmit nem tudok róla, Lou. Én nem foglalkozok az ő testi épségével, meg azzal, hogy mit csinál a szobájában. Engem az érdekel, hogy veled mi van.”

„És én most tökéletesen jól vagyok. Szóval itt lesz az ideje, hogy meglátogassam őt. De annyit legalább megtehetnél a kedvemért, hogy felsegítesz és… El az ő szobájáig? Utána menni fog.” Küldtem felé egy biztató mosolyt. Legbelül valóban aggódtam Harry miatt, nem akartam, hogy baja essen, márpedig tudom, hogy emésztette magát amiatt, amit tett. Valamint még mindig érdekelt, hogy egyáltalán miért tette? Mi jó származott neki abból, hogy engem is saját magához hasonlóvá tett? Muszáj volt feltennem neki a kérdést.

A következő dolog amire felfigyeltem már az volt, hogy Zayn erősen, mégis gyengéden megfogta a kezem, másikat a hátam mögé simította és segített felkelnem az ágyról. Egyetlen szó nélkül kísért el Harry szobájáig, majd állt meg előtte és engedett el lassan. A falnak dőltem, egyik kezemmel az álla alá nyúltam, közel húzva magamhoz leheltem csókot ajkaira.

„Ne legyél már ilyen kis féltékeny, Zayn. Te sem halsz bele és én sem, ha most bemegyek hozzá. Másrészről pedig meg kell beszélnem vele egy pár dolgot. Minden rendben lesz, megígérem.” Suttogtam ajkaira sokkal később elengedve ahhoz képest, hogy megcsókoltam.

„Helyes. Vigyázz magadra, Louis.”

„Ezt most úgy mondod, mintha az anyám lennél és táborba mennék.” Kuncogtam fel és oldalaztam el az ajtóig, a kilincsre fontam az ujjaimat.

„Rosszabb helyre mész, mint egy tábor. Az egy medvebarlang.”

„Igen, de ez egy békés maci, aki nem fog széttépni. Egy békés maci, akinek a gyilkos ösztönei éppen téli álmot alszanak. Na Zayn, sush. Esküszöm, meg foglak keresni, amint végeztem, már csak azért is, hogy bebizonyítsam, hogy jól vagyok, rendben?”

„Úgy legyen, Boo.”

„Nem okozok csalódást.” Mosolyogtam rá egy utolsó puszit nyomva ajkaira. Végül is, megvártam, míg elmegy.

Megfordultam és egyenesen az ajtóra bámultam. Harry. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok látni, amikor belépek a szobába, de igazán reménykedtem benne, hogy nem valami rémes dolgot. Mormogtam valamit az orrom alá, egyfajta kérelmet, hogy még egyben, egészben láthassam, lehetőleg ne egy lelki roncsként. Bár ez talán nem is volt olyan fontos, mint az, hogy a testi épségéről megbizonyosodhassak. Halkan és óvatosan kopogtam be az ajtón, majd egy hatalmas levegővétel után nyomtam le a kilincset felkészülve a legrosszabb eshetőségekre is, amivel szembe találhatom magamat.

14. fejezet - Mi történt velem?

Sziasztok sziasztok! Itt Raven Agrippa és a Save Me Tonight 14. része! Noos nagyon nagyon szeretném megköszönni nektek, hogy türelmesek vagytok akkor is, mikor épp nyomorultasat játszok és nem írok nektek részt, imádlak titeket! Nos jó szórakozást kívánok ehhez a részez, jó olvasást!

Raven Agrippa

Louis szemszöge

A földre rogytam, éreztem, hogy a könnyeim folyamatosan potyognak, de a fájdalmat amit átéltem nem tudtam volna leírni. A csontjaim, a csontvelőm, a húsom, a belső szerveim! Minden, minden egyes kis porcikám hasogatott, már arra vágytam, hogy mikor tépi szét az érzés a testemet.
Zayn kiabálását hallottam, de miután egyszer ránéztem, s mindannyiuk megrémült már csak a falnak dőlve tudtam kuporogni a térdemet felhúzva és belehajtva a fejem. Semmi baj sem lehet, ha itt maradok, igaz?!
Úgy éreztem magam, mint egy óvodás vagy kisiskolás, ki sikít anyának, mert fáj a foga és ki fog esni. Csupán én nem anyának sikoltoztam, és nem csak a fogaim fájdalma miatt. Fogalmam sem volt, hogy most mi fog történni velem, reméltem, hogy csak álom, de nem úgy tűnt. Zokogásom közepette megpróbáltam másra is odafigyelni, mint például a körülöttem folyó dolgokra, de nem sok mindent értettem.
"MI A FRANCOT MŰVELTÉL VELE?!" Ordított Zayn, gondolom Harryre. Erre én is kíváncsi lennék! A szobában csend honolt. Még azt sem tudtam, hogy Harry itt van-e, vagy elment. Kezeket éreztem magamon, el akartam csapni őket, még a gyengéd érintésre is hatalmas fájdalmak szakadtak rá testemre. Sikoltva, torkom szakadtából ordítva dobáltam magamat a földön, mielőtt átölelt volna és próbált volna megnyugtatni. Idővel jöttem rá csak, hogy Niall volt az. Próbált meggyőzni, hogy őt nem tudom bántani, hagyjam a közelemben, de beszélni már nem voltam képes. Nem voltam képes elmagyarázni neki, hogy azért akarom, hogy elengedjen, mert még a levegő rám fújása is elképzelhetetlen fájdalmakat váltott ki belőlem.
"Zayn!" Ordított fel Niall lerángatva a zakót rólam, ezzel gondolom elérte, hogy Zayn rám is nézzen. Niall a nyakamon lévő két kis pöttyöt tapogatta. Nem, ez nem lehet álom..! De kérlek..! Könyörgöm, mondd, hogy az!
Lassan törődtem bele és engedtem, hogy Niall öleljen tovább, nyugtatni próbálkozzon. Onnantól fogalmam sincs, hogy mi történt az ott maradt 3 közt, semmire sem emlékszem.

****************

A szobámban ébredtem. A napfény szúrta szemhéjaimon át is látószervemet, nyüszítve mozdítottam meg a tagjaimat, mik még mindig hasogattak, de sokkal kevésbé mint előtte. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy nem álmodtam. Megtörtént. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy megint csak kiütött, csupán tovább tartott elájulnom. De mi oka lett volna rá? Hiszen előtte vitt el vacsorázni meg.. meg minden! Amíg ezeken gondolkoztam egy hangot hallottam meg magam mellett. Lágy volt, aggódó.

"Louis! Édes istenem, rendben vagy?" Nyúlt a homlokomhoz, én pedig csak akkor vettem észre, hogy valami rá volt terítve. Hideg és nedves. Borogatás. Lekapta homlokomról, még mielőtt egyáltalán a szemeimet kinyithattam volna, meleg kezét tapasztotta homlokomra, én pedig felnyögtem. "Legalább a lázad lejjebb ment.." Sóhajtott megkönnyebbülten. Csak akkor realizáltam, hogy ki is van mellettem és nyitottam résnyire a szemeimet.

"Zayn..?" Kérdeztem, magam is meglepődtem, hogy milyen rekedt és gyenge hangot tudtam csak kierőltetni magamból.

"Sssh, semmi baj." Suttogta, lassan arcomat kezdte cirógatni. "Minden rendben, Lou." Motyogta, majd puszit hintett oda, hol az előbb ujjai jártak. "Niall azt mondta ne mozogj sokat és próbálj meg keveset beszélni.. Basszus Louis, annyira aggódtam miattad.." Sziszegte következő mondatát fogai közt, én pedig újra lehunytam a szemeimet, hogy erőt gyűjthessek.

"Mi történt Zayn? Meddig aludtam?" Kérdeztem már kissé erősebb hangon, de még mindig nem volt az igazi.

"Harry.. Hogy is mondjam.. Most már te is.. Olyan vagy mint ő és... Már majdnem 4 napja.." Nyögte szavait fájdalmasan, mire nekem kipattantak a szemeim és nem törődve a fájdalmakkal könyököltem fel, kaptam Zayn felé kétségbeesetten.

"MICSODA?! HOGY ÉRTED, HOGY.. OLYAN MINT Ő...?!" Kérdeztem szinte kiabálva, de próbáltam visszafogni magam, Zayn is óvatosan visszafektetett az ágyra.

"Nyugodj meg Lou!" Parancsolt rám még mindig lágyan, majd a nyakamra bökött, nagyon óvatosan ért hozzá, mit értékeltem. "Úgy értem.." Nem találta a szavakat, láttam rajta. Én viszont igen. Pontosan tudtam, hogy mire célzott.

"Vámpír lettem..?" Tettem fel a következő kérdésemet, a mondat végére hangom megszakadt, Zayn pedig lefagyott. Ajkát kezdte harapdálni, az ölébe nézett. Mintha ideges, szomorú és aggódó lett volna egyszerre.

Tudtam, hogy igazam van.

"Jézusom.." Kaptam a nyakamhoz a kezemet. Nem akartam elhinni. Nem lehetek vámpír, a francba is! Valaki ébresszen már fel ebből a rohadt álomból!

"Louis!" Hallottam meg egy újabb hangot az ajtó nyikorgása után. Oda emeltem a tekintetemet, s Niallel találtam szembe magamat. "Lou! Jézusom, magadhoz tértél!" Örvendezett, majd hozzám sietve kezdte el ő is a homlokomat, egyéb testrészeimet vizsgálgatni. Fogalmam sincs, hogy erre miért volt olyan nagy szükség, hiszen nem voltam beteg. "Mikor ébredtél fel?" Kérdezte rám pillantva, majd miután nem válaszoltam inkább Zaynre.

"Nem régen. Maximum 5-6 perce." Válaszolta meg helyettem a kérdést továbbra is gyönyörű, igéző barna szemeivel enyémekbe bámulva. Semmi más nem tükröződött bennük, csak a mérhetetlen szeretet és aggodalom. Imádtam, ahogyan Zayn nézett rám.

"Zayn, gyere ide.." Nyüszítettem, láttam arcán, hogy meglepődött, de felkászálódott a székből és közelebb hajolt hozzám. Nemes egyszerűséggel karoltam át a nyakát mindkét kezemmel és húztam le magamhoz, hogy megcsókolhassam. Örömmel vettem, hogy attól függetlenül, hogy egy "szörnyeteg" lettem ő még meg mert engem csókolni. Elvégre ő sem... ember..? Miután ajkaink elváltak egymástól szorosabban húztam magamhoz, nyakába fúrtam arcom.

Menekülni akartam a világ elől, a fájdalmak elől, s erre volt egy remek helyem: Zayn karjai közt.

13. rész - Kétségbeesés

Sziasztok! :) Először is: Nagyon szépen meg szeretném köszönni az olvasóimnak, hogy itt vannak nekem! Az oldal elérte a 2000 megtekintést, ami miatt hihetetlenül boldog vagyok! Imádlak titeket! ♥ Nos ebben a részben már egy csipetnyivel több izgalom lesz, mint mondjuk az előzőben volt, jó szórakozást olvasást kívánok!

Raven Agrippa

Harry Styles

Teltek a napok, én és Zayn pedig még mindig nem verekedtünk vagy kaptunk össze semmin, amit furcsának találtam. A féltékenység csak úgy izzott köztünk, villámokat szórva egymás felé talán bármelyik pillanatban megszülethetett volna az az erdőtűz, mely a Louis féle mókusokat elkergeti otthonából.

A mi kis tündérünket már párszor keresték a barátai és a szülei is telefonon, de mindenkit megnyugtatott, hogy csak a barátainál marad egy időre, majd egyszer hazamegy, de még szeretne velük maradni. Khm, velünk. Ugyan Louis mindkettőnknek ugyanannyi figyelmet próbált biztosítani, ugyanannyi időt eltölteni velünk én mégis többet akartam. Azt akartam, hogy az enyém legyen, hogy Zayn Malik ne kontárkodhasson bele a kapcsolatunkba.

Úgy döntöttem, hogy ma elviszem Louist valahová. Valahová, ahol csak ketten leszünk és nem zavar minket senki, főleg nem a drága alakváltogató hercege. Szinte egész nap nem voltam otthon, mindenfelé mászkáltam a városban, hogy előkészületeket tegyek Louis számára. Hideg szél tombolt, mely marta az arcomat, a sapka alól kikandikáló göndör tincseket össze-vissza fújta.

Mikor esteledni kezdett már káromkodva jártam az utcákat. Nem akartam mást, csak minél hamarabb hazaérni, hogy természetesen utána visszatérhessek ebbe az idegtépő időjárásba, de már az ő társaságában. Valahogy még annak is jobban örülnék. Egy puccos, eldugott étteremben intéztem egy asztalt. Elsőnek hülyeségnek tartottam, de még Louis barátainak telefonszámát is kinyomoztam telefonjából, tanácstalanul hívtam fel őket, hogy mégis mit szeret, mivel lehetne neki kedveskedni. Meglepetten tapasztaltam, hogy tulajdonképpen segítettek is benne, pedig nem ismertek. Badarságnak tartottam, hogy vegyek neki virágot, azt csak a lányok szeretik, nem? Lou titokban lány lenne? Istenem Harry, fejezd már be!

Még hazafelé a virágboltba betérve néztem szét, s döntöttem úgy, hogy ha nem is egy csokor illatcsinálót, legalább egy szál rózsát venni fogok neki. Lehetőleg a legszebbet. Legalább 10 percig álltam ott, kerestem a megfelelő szál virágot. Gondolom az eladó hölgy már teljesen hülyének gondolt, B verzió: valami reménytelenül romantikus idiótának, aki nem tudja mit vegyen a barátnőjének az évfordulóra. Nos, ezek közül egyik sem voltam.

Végül megragadtam a megfelelőnek talált szálat és a fiatal nő kezébe nyomtam. Valami szép papír izébe csomagolta a szárát, átkötötte egy szalaggal és rám mosolyogva adta át.

"Igazán szerencsés lány lehet, ha ennyit válogatott érte." Mondta, én pedig elvettem tőle és bólintva a kezébe adtam az összeget. Természetesen csodálatos, csak nem éppen lány. Mire ahhoz a parkolóhoz értem, melyben az autót hagytam már teljesen sötét volt. Megnyomva a gombot a kulcson a fekete jármű két villanással jelezte, hogy nyitva áll. Beültem, indítottam az autót és hazavezettem. Hatalmasat sóhajtottam, reméltem, hogy a barátainak igaza lesz, és Louisnak tetszeni fog. Belépve a házba a kellemes meleg csapott meg, bár sosem volt szükségem rá, mióta őt ismertem jobban esett mint bármikor előtte. Beljebb sétáltam a házban, hirtelen viszont egy nyikkanás hagyta el a számat, ahogyan egy test ütközött az enyémnek.

"Hazza!" Ejtette örömmel hangjában a nevem miközben szorongatott. Felnevetve öleltem át apró, meleg testét. "Egész nap nem voltál itt! Mégis hol a francban voltál?" Kérdezte durcásan, én pedig egy percre elgondolkoztam, majd elengedtem, arrébb toltam magamtól és felé nyújtottam a virágot.

"Lou, eljönnél velem ma este vacsorázni?" Kérdeztem belül rettegve, hogy nemleges választ fogok kapni. Teljesen ellentétben ettől hatalmas, csillogó szemekkel vette el a kezemből a sokáig válogatott szálat, lágy csókot lehelt ajkaimra.

"Természetesen, Hazza! Csak várj, felveszek valami értelmesebbet!" Nézett magára, majd el is indult, de elkaptam a csuklóját, visszapörgetve magamhoz öleltem át és csókoltam meg szenvedélyesebben.

"Te így is tökéletes vagy, Lou." Leheltem puha ajkaira, majd elengedtem és meglöktem egy kicsit a fenekére ütve. "Gyerünk, igyekezz szépség!" Nevettem fel és a kanapéra vetettem magam, amíg néztem, hogy Louis eltűnik a szobájában, végül úgy döntöttem, hogy inkább én is átöltözök. Mégis úgy tűnt, hogy sokkal később készen lettem mint ő, pedig később kezdtem el.

Pár perc múlva, mikor kijött pont ugyanazt a ruhát viselte, amit még én válogattam össze neki az első közös vacsoránkra, a haját is pontosan ugyanúgy állította be, mint aznap volt. Teljesen az emlékezetembe égett akkori frizurája és öltözete.

"Igazán gyönyörű lettél, Boo." Léptem hozzá és átkarolva a derekát adtam egy puszit arcára, míg ő kuncogott.

"Oh, te is igazán csinos lettél. Mondhatni jóképű." Nyögte vékony hangján, majd kifelé indultunk. Louisnak még sosem mutattam meg, hogy egyáltalán autóm van, így tátott szájjal állt meg előtte és nézte a járművet mielőtt még beszállt volna. Rögtön az után többször is szemügyre vette a műszerfalat, az egész belső teret. Igazán tündérien festett.

"Tetszik?" Kérdeztem kuncogva, mikor végre elhelyezkedett és becsatolta az övét.

"Egyszerűen csodás ez a kocsi. Gondolom rohadt drága lehetett." Jegyezte meg halkan miután meghallotta a motor hangos dorombolását. Már egészen a városhatár felé közeledtünk, Lou végig az utat figyelte. Egészen régen járhatott kint a városban, mióta velünk van..

Egy nagy épület előtt álltunk le, nem sok ember zsongott itt, egészen el volt dugva. Louis a kocsin belülről bámult felfelé a méretes építményre, míg az ő ajtaja mellé nem sétáltam és kuncogva ki nem nyitottam neki az ajtót és a kezemet nem nyújtottam neki. Megfogta, majd kiszállt a kocsiból. A fekete jármű újra pittyenéssel jelezte, hogy ezúttal bezárt, én pedig Louist átkarolva sétáltam be az étterembe, bediktáltam az asztal számát, melyet lefoglaltunk, a pincér pedig elvezetett minket odáig étlapot adva a kezünkbe. Louis azonnal kiválasztotta, hogy mit szeretne enni, le is adtuk a rendelést. Bort, valamint az ő választott ételét adtuk le, melyet még hamar ki is hoztak.

************************

Az éjszaka remekül telt. Louis is és én is remekül éreztük magunkat. Mikor hazaértünk a bor már cseppet beszállt a fejébe, de nem mondom, hogy én teljesen magamnál voltam. A házban már mindenki aludt, én pedig egyetlen mozdulattal löktem le Louist a kanapéra és másztam felé. Kissé meglepődött, de nem zavartatta magát, engedte, hogy azt tegyek vele amit akarok. Nyakát csókolgattam, nyalogattam, majd fogaimmal is végigkarcoltam. Az alattam fekvő egyből mozgolódni kezdett, de nem engedtem megszökni. Ránehezedtem miközben egyik kezemet óvatosan szájára helyeztem. Nem szabadott hangoskodnia. A tenyerembe morgott, motyogott valamit. Sajnáltam, hogy ezt kell tennem vele, ám más esélyem nem igazán volt. Fogaimat puha bőrébe véstem. Éreztem kezemen, hogy arcán könnyek folynak végig, próbált megszabadulni, de nem engedhettem el. Alig tartott egy percig, míg elengedtem és lemásztam róla. Louis felugrott a kanapéról, két kezével a fejét fogva kezdett el hátrálni, szinte sikoltozott, míg egyik kezét a fejéről nyakára csúsztatta. Egy ajtó csapódását hallottam, Zayn alakja szinte azonnal meg is jelent a szobában. Engem figyelmen kívül hagyva sietett Louishoz és próbálta átölelni, ám ő eltolta magától.

"NE! Ne érj hozzám!" Sikoltozott, mire Niallt és Liamet is kiugrasztotta a szobájából.

"Louis, mi a baj?! Nézz rám, Louis!" Kérlelte Zayn. Louis könnyekkel telt szemeit kinyitva pillantott rá az előtte álló feketére. Gyönyörű kék szemei ezúttal vörös színben csillogtak, arcán csak a teljes kétségbeesés tükröződött, de ez a másik 3 arcára is átragadt. A kétségbeesést szinte kézzel lehetett volna markolni a szobában, ahogyan őt kémlelték.

12. rész - Csábító

Sziasztok! :) A mai és a pénteki napomat szerencsére vagy balszerencsére itthon töltöm, mert lebetegedtem, de legalább tudok nektek írni részt, bár ebben a részben nem sok minden volt, ezért elnézést kérek >< Remélem, hogy tetszeni fog! Jó olvasást kívánok

Raven Agrippa

Zayn Malik

Dühös voltam. Hihetetlen mennyiségű méreg forrongott az ereimben, mikor Harry egyetlen szó nélkül jött be a szobába és támadott majdnem rám. Biztos vagyok benne, hogy most nem ő győzött volna felettem. Ám ekkor Louis elvonta a figyelmemet. Csodálatos dolgokat mondott, mind rám, de a göndörre is. Nem tudtam arra figyelni, hogy őt mennyire dicséri, csak boldog voltam, hogy valószínűleg úgy érez irántam, mint én iránta.

Mikor magamhoz húztam felnyikkant, valami hihetetlen édes hangja volt. Lassan elemeltem a kezemet csuklójáról, gyönyörű fehér arcbőrét simogatva hintettem rá csókokat, majd édes ajkairól is loptam egyet. Csak akkor emeltem fel félig a fejemet és sandítottam fel Harryre, mikor Louis kezét megfogva nyomott rá egy csókot, suttogta szavait fülébe.

Nem foglalkoztam vele, csak visszatértem ahhoz, amit az előbb csináltam. Talán éppen Louis lesz az, aki miatt nem tud majd érdekelni, hogy eddig mennyire utáltuk egymást. Csak azt akarom, hogy Lou boldog legyen. Azt gondoltam nem zavar, hogy mindkettőnket szeret, titkon észre sem vettem, hogy  már azon gondolkoztam, hogyan érhetném el, hogy egyedül irántam érezze ezt? Azt akartam, hogy csak én érhessek hozzá így. Ettől a gondolattól vezérelve fordítottam magam felé, ahogyan ölemben ült, mindkét kezemmel átkaroltam a tarkóját, eztán két kezem arcára simítva csókoltam meg lágyan, mégis sokat akarón. Újra apró, nyikkanó hangját hallottam, melytől belemosolyogtam a csókunkba.

Kissé alsó ajkára haraptam, melytől a bebocsájtást is megnyertem puha ajkai közé, lassú, érzéki táncra hívva nyelvét. A percre, mire végre belemélyedtünk a csókba Louis felnyögve húzódott el ajkaimtól, angyali arca vörös volt, kék szemeit lehunyta, ahogyan a göndör mögüle csókolgatta nyakát. Hümmögni kezdtem, mosolyogva figyeltem arcát, s nekem meglepően örömet okozott, hogy hiába más kényeztette, neki jól esett.

Göndörke nedves csókokkal hintette puha bőrét, párszor nyelvével is végignyalt rajta. Féltő szemekkel figyeltem mozdulatait, ha csak hozzáér a fogaival megölöm. Ahogy gondolataimba mélyedtem azt vettem észre, hogy egy nagy lila folt hagyása után Lou nyakán a szemembe nézett. 

"Békülni fogunk, Malik?" Kérdezte semleges arckifejezéssel. Összehúztam a szemöldökömet, nem tudtam, hogy mit akar ez alatt érteni. Pillantásomat Louisra irányítottam, ki fejét a vállamra hajtva lihegett, már csak ennyitől is. Mosolyt csalt az arcomra, ez után újra Harryre pillantottam és magamhoz szorítva Louist bólintottam rá az ötletre. Talán megpróbálhatjuk. Egy utolsó, apró puszit nyomtam még vörös arcára mielőtt kezet fogtam volna Harryvel, másik kézzel még mindig Louis hátát simogattam. Hamarosan elhajolt a vállamról, mosolyogva nézett a szemeimbe, majd a Harryébe.

"Örülök, hogy kibékültetek. Csak maradjon is így." Mondta boldogan, utolsó mondatát már csak halkabban, mint egy megjegyzést tette hozzá. Fürtöske bólintott, én pedig újabb puszit nyomtam Louis ajkaira, de ezúttal nem mélyítettem csókká. Akkor hirtelen valami furcsa hangot hallottunk. Én is és Harry is felkaptuk a fejünket, majd felnevettem, óvatosan Louis hasába böktem.

"Azt hiszem itt az ideje, hogy egyél valamit, Boo." Susogtam a fülébe. Oldalra nézett, arcára piros árnyalat költözött és óvatosan bólintott. A mögötte álló hirtelen megfogta a derekát, hirtelenségéből felsikoltott, de engedte, hogy a göndörke leemelje a lábamról és csókot hintve az arcára indult ki vele a konyhába.

"Fogadni mernék, hogy Niall már végzett az ebéddel miután hazaértetünk." Mondta neki Harry, míg én mosolyogva követtem őket a konyha felé, hogy elfogyaszthassuk az ebédet.

11. rész - Vallomás

Sziasztok! :) Íme, hoztam egy új részt és egy új fejlécet is, ami viszont már az én kezeim munkája, remélem ez is lett olyan jó, mint az előző :) Próbáltam kissé javítani a kapcsolaton, érthetőbbé tenni Louis érzéseit a két srác felé is, nem is tudom, próbáltam nem elsietni a dolgokat, remélem, hogy tetszeni fog a rész :)

Ezen kívül szeretnék csinálni egy kis önreklámot, hiszen elkezdtem egy 3. blogot. Mivel ezt Zouisnak terveztem, de Zourry lett belőle gondoltam, hogy egy normál Zouis történetet is el fogok kezdeni, szóval íme, itt a híres Dark Zouis verziója. Ha esetleg elkezditek olvasni remélem, hogy ezzel is elégedettek lesztek :) Mindenesetre jó olvasást kívánok mindenkinek ehhez a SMT részhez!

Raven Agrippa

Harry szemszöge

Nem akartam hazajönni. Tudtam, hogy ezt a fogadtatást fogom kapni, de csak Louisért megtettem. Ő volt az az erő, aki mégis rávett arra, hogy újra visszatérjek ebbe a mocskos házba. Miután a konyhában ittam egy keveset a szobámba mentem, s az ágyra roskadtam. Egy képkeret felé néztem, majd azt megfogva az ablaknak csaptam. A régi, gyenge üveg hatalmas csattanással tört ki, a tárgy amit felé dobtam pedig kizuhant rajta. Az ágyneműt gyűrögettem mielőtt felálltam volna, s dobáltam volna még ki pár ostoba dolgot a keletkezett lyukon. Legszívesebben az egész szobámat üressé tettem volna, az agyammal együtt. Louis nem szerethet viszont egy ilyet mint én. Én csak egy szörnyeteg vagyok.
Muszáj átmennem hozzá és beszélnem vele. De nem tehetem meg. Nem akar engem látni. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Egy székre ültem, amit még nem rongáltam meg. A sarokban állt, teljesen egyedül és magányosan. Térdeimet felhúztam, majd fejemet ráhajtottam, arcomat a kezeimbe temettem, mikor is nyílt az ajtó. Fel sem emelve a fejemet közöltem parancsoló hangon, hogy tűnjön el, de ahelyett, hogy kifelé vette volna az irányt, még felém hallottam a lépteket közeledni. Még mindig nem tudtam, hogy ki a franc van itt.
"Harry." Hallottam végül az ismerős hangot, de én továbbra sem voltam hajlandó felemelni a fejemet.
"Húzz el, Niall." Közöltem vele mindenféle kedvességet mellőzve a hangomból.
"Nem." Jelentette ki mellém érve. "Emeld fel a fejed." Kért, vagy inkább utasított, én pedig szemem sarkából néztem fel a szőke tincsekre, a kék szemekbe. Kék szemek, mint az övéi.
"Komolyan azt hiszed, hogy utál téged?" Tette fel azonnal a kérdést. Tudtam, hogy mire érti, de nem akartam elhinni, hogy tudja.
"Mire gondolsz?" Kérdeztem vissza rábámulva, játszott meglepettséggel húztam fel a szemöldökömet.
"Tudod te azt. Louisra." Mondta miközben megigazította az ágyamon a paplant, majd leült rá.
"Ugyan Niall, te is tudod, hogy nem lehet köztünk szeretet. Kezdésképpen én raboltam el ide, aztán meg akartam ölni, később meg is haraptam, veszélybe sodortam az életét. Ő egy ember, én meg egy szörny számára. Nálam még Zayn is emberibb." Sziszegtem a fogaim közt az utolsó mondatot, el sem akartam hinni, hogy ezt pont én mondom, pont róla.
"Te teljesen vak vagy? Nem látod, hogy hogyan néz rád, hogy hogyan viselkedik körülötted és miként vélekedik rólad? Nem utálhat. Mikor eltűntél sírva borult Liam karjaiba és kezdte el rángatni, hogy menjen el vele megkeresni téged, ha már egyedül nem hagyhatja el a házat." Ejtette szavait végig engem bámulva közben. Szinte az állam is leesett, nem akartam hinni neki. Louis megtette volna ezt? Azt hittem, hogy csak azért jött el megkeresni, hogy megölhessen vagy alaposan lecseszhessen azért, amit Zaynel tettem -egyébként meglepő, de azt is mélységesen megbántam-. De ha belegondoltam volna egész hazafelé fogta a kezemet, egyetlen fejmosó mondatot sem engedett ki ajkai közül. Talán én tévednék, s érez valamit? Meg kellene néznem..
"Gyerünk Harry, ne legyél beszari. Sose láttalak még ilyennek. Menj oda hozzá és beszélj vele, ne a szobádat rombold porrá az önbecsüléseddel együtt." Rángatott fel ezek mellett a szavak mellett a székemről, majd kifelé kezdett el tolni. Normális esetben ez nem ment volna neki, de még hagytam is  magamat, hadd tegye. Végül mikor Louis szobája elé értem megtoppantam. Nem tudtam, hogy benyissak, vagy egyáltalán merjek-e vele erről beszélni, de úgy döntöttem, hogy igen. Ujjaimat a kilincsre fontam, s kopogás nélkül nyitottam be az ajtón. Hiba volt.
Szemeim elé olyan látvány tárult, amit talán sosem akartam volna látni, főleg nem ebben az időpontban. Zaynt láttam, ahogy Louis mellett ült az ágyon, az ajkaira tapadva. Állam leesett, azt sem tudtam, hogy most mit tudnék lépni.

Az agyamban mint egy szempillantásra uralkodott el a méreg, vagy a féltékenység, nem is tudom. Zayn arckifejezése kihívó volt, amolyan "Na mi van? Én megtehetem." érzelmeket tükrözött, míg Louis arckifejezése ijedt volt. Az utóbbit most figyelmen kívül hagyva szorítottam össze ökleimet és csikorgattam meg a fogaimat egy "szemét" jelzőt kicsikarva. Már éppen Zaynnek készültem rontani, mikor hirtelen egy test préselődött nekem. Sokkal kisebb volt, fejét a mellkasomnak nyomta, szorosan tartott.

"Harry! Ne csináld!" Hallottam a vékony, kétségbeesett hangot könyörögni nekem, de még erre sem akartam odafigyelni. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy megcsókolta. Megcsókolta azt, akinek ajkai csupán úgy 2 órával ezelőtt még enyémeket érintették, azokat az ajkakat, amik után annyira áhítoztam mióta megismertem. "Hazza, könyörgöm!" Hangzott ajkai közül az újabb kérlelő mondat, mire hatalmasakat kezdtem pislogni. Hazza? Nem Harrynek szólított, seggfejnek, vagy valami egyéb rémes néven, hanem Hazzának. Egy becenevet használt rám? Testemet lassan ellazítottam egy pillanatra, majd Zayn bámulását leszarva kaptam Louis karjaihoz, két kezemmel erősen megmarkoltam izmos, de nádszál vékony felkarját, majd kissé lehajolva hozzá tettem magamévá ezúttal én az ajkait. Vágytam rá, a közelségére, a mézédes csókjára, melyet még odakint váltottunk. Kivételesen egyáltalán nem az érdekelt, hogy megmutassam Zaynnek, melyikőnk is a jobb, hanem az, hogy hozzáérhessek. Apró teste fogásomban egy pillanatra megrándult. Nem tudtam eldönteni, hogy megijedt, vagy meglepődött, de nem érdekelt, hiszen viszonozta a csókot. Sokáig nem hajoltam el tőle, akár a végtelenségig tudtam volna falni ajkait, ám ő megtette. A döbbent, de kissé mérges Zayn felé fordult, majd kiszakadva karjaim közül hozzá sétált és tette ezúttal kezeit az ő mellkasára, arcát pásztázta, majd rám nézett, s ismét Zaynre. Ajkait szólásra nyitotta, ám egy ideig még hang sem akart belőle kijönni. Mikor ez végre megtörtént pedig hangja vékony volt, mint valami harctéren elesett, ki életéért könyörög éppen.

"Kérlek, ne veszekedjetek vagy.. Verekedjetek tovább, én.." Kezdte, majd a földet kezdte el bámulni. "Én nem tudom, hogy mi ez az érzés itt belül.." Emelte el egyik kezét a fekete hajú mellkasáról, s a sajátjára tette. "Ez itt, ami dobog nem tudja eldönteni, hogy.. Melyikőtöket is kedvellek.. Én.. Zayn szeretete egyszerűen csodálatos, kis pillangókat érzek a hasamban, akárhányszor hozzámérsz, vagy bármit is teszel.." Mondta ezt a meglepődött, barna szemekbe bámulva, majd ismét rám szegezte tekintetét. "És a te csókod.. Pontosan ugyanazt érzem idebent, mikor megcsókolsz, hiába rettegtem tőled az elején, aggódtam, mikor eltűntél, mikor Zayn haldoklott.." Nyögte szavait, párszor hangja elcsuklott, ha éppen kényesebb témához ért.

A szoba síri csendbe burkolózott, majd Lou nyikkanására kaptam fel a fejemet, ahogyan Zayn elkapta az egyik kezét, valamint a derekát és az ölébe ültette. A csuklóját elengedte, azzal a kezével arcát kezdte el cirógatni, majd lágy csókot hintett gyönyörű, fehér arcbőrére, ezután puha, rózsaszín ajkaira is. Féltékenység fogott el egy percre, de ahogyan láttam, hogy Louis talán így lenne boldog mintha megenyhültem volna.

Emiatt a fiú miatt oldódna meg a konfliktusom Zayn Malikkal? Meg tudna változtatni úgy, ahogyan még soha senki? Ezt talán egy remek pontnak veszem. Lassú, lomhán lépdeltem melléjük, majd megfogva Louis apró, törékeny kezét hintettem rá egy csókot egyetlen mondatot suttogva: Ahogyan kívánod.